Már majdnem véget ért a koronavírus járvány, amikor rájöttem, hogy igazából mi az, ami zavar benne. Mert nyilván egy szörnyű dolog, ahol emberek betegednek és halnak meg, családok vannak külön, munkahelyek vesznek el, az emberek kötelező szabadságukat töltik vagy elveszítik a munkájukat.

Kilátástalan a jövő, nem tudod, hogy mit hoz a holnap, nincs információd, frusztrált vagy, rád települ a bezártság érzése, ezek mind-mind borzasztó dolgok.

De ezen kívül még valami nagyon zavart a helyzetben.

Úgy alakult, hogy 8 hét bezártság után az első adandó alkalommal végre át lehetett menni a határon, úgyhogy ellátogattam horvát cégeimhez, muszáj volt, ez már nem várhatott tovább.

Viszonylag egyszerűen át is jutottam a határon. Végig maszkban, betartva minden óvintézkedést, minél kevesebb emberrel találkozva, elszigetelve a Drávaszögben, egy amúgy is zárt közegben töltöttem az időt, majd amikor mindennel végeztem, elindultam haza.

A határon közölték, hogy aki Horvátországból érkezik, az bizony két hétre karanténba kerül. Igen-igen, tudják, a horvátországi halálesetek aránya mindössze 20% a magyarországihoz képest… igen-igen, tudják, elenyésző az új fertőzöttek száma Horvátországban… De a törvény az törvény, tehát karanténba kell vonulnom.

Odaadták a kezembe azt a piros A5-ös lapot, amit ki kell tennem a kapumra, jelezvén, hogy oda nem léphet be senki, hiszen ebben a házban megfigyelés alatt tartott személy tartózkodik. Aláírtam a papírt, elfogadtam minden feltételt és kezdődhetett a két hét karantén.

A szívem mélyén picit örültem is neki, hiszen elég intenzív volt a horvátországi munka és ideje volt egy kicsit otthon maradnom. Bár nem szeretem a bezártságot és közben a világ is ébredezik, csökkennek a korlátozások, egyre szabadabban mozognak az emberek, én mégis 2 hétig be leszek zárva. Mindegy, legalább befejezem végre a kertet.  Mindegy, befejezem végre az online anyagokat, amiken dolgozom, a könyvemet és azt az oktató anyagot, amit elkezdtem. Amikkel az egyéb feladataim mellett nem igazán tudtam haladni. Közben programozni is megtanulok, szóval jó lesz ez a két hét.

Hazamentem, kihelyeztem a matricát, persze olyan helyre, hogy lehetőleg az ott parkoló kocsik kevéssé mutassák az utcán csak úgy elhaladó emberek számára.

Azért csak kihelyeztem a billogot.

A piros papírt.

Ahogy fölhelyeztem, eszembe jutott az, amikor 3-4 hét elteltével először mozdultam ki otthonról, amikor a karantén miatt úgy döntöttem, hogy mivel úgyis home office-ban tartom az összes alkalmazottat mindkét országban, miért is ne maradnék otthon. Azért is persze, hogy ne fertőződjek meg, de inkább azért, hogy ha esetleg elkapnám, akkor senkit se fertőzzek meg. Ha ennyit megtehetek, megteszem, tudok otthonról online is dolgozni. Mégis, 3-4 hét után kimozdultam és megláttam az első ilyen cetlit.

Igyekszem ilyenkor megtalálni az érzéseket és az érzések mögötti gondolatokat, valamint a mindebben megbúvó kis lelki megmozdulást, hogy azokat felszínre hozzam.

A félelem, az ijedtség, az az érzés, amikor úgy gondolsz valaki másra, hogy „tejóég, fertőző”… Ott van kinn a billog a házán…

Igyekeztem ezt fejben rendbe rakni, hogy ha valahol kikerül egy ilyen papír és karanténba kerül egy illető, az lehet egy óvatosság. Ennek egyfajta együttérzést kell eredményeznie és hogy szorítsak neki, nem pedig azt, hogy az illetőt elítéljem… Es mégis, valahol mélyen ott volt az a fura érzés, hogy az adott másik személy más, veszélyes.

Teltek-múltak a napok, a karanténom utolsó előtti napján a szomszéd néni a kerítés túloldaláról szóba elegyedik velem, és megkérdezi:

– Tényleg elkapta?

– Igen, tényleg elkaptam az előbb a gyereket, mert rohant le a lépcsőn, és elkaptam.

– Nem azt, hanem a covidot. Elkapta?

Igyekeztem nem felnevetni, legalábbis nem hangosan felnevetni, hanem csak egy mosollyal álcázni a felvidulásomat, és még mielőtt elkezdtem volna magyarázni, hogy hogyan van ez Horvátországgal, meg az óvintézkedésekkel, meg a törvénnyel, ő csak ennyit mondott:

– Két utcával arrébb a Rozi néni mondta, hogy vigyázzak, mert covidos a szomszédom. Szóval ezért kérdezem, hogy más is elkapta már magától?

Igyekeztem megnyugtatni, hogy sem én, sem pedig a családom tagjai, sőt, senki, akit személyesen ismerek, tudtommal nem volt és jelenleg sem vírusfertőzött. Pusztán egy külföldi út miatt, amit a munkámból kifolyólag nélkülözhetetlenül meg kellett, hogy tegyek, óvatosságból a magyar állam két hétre karanténba helyezett. Ebben a pillanatban már harmadik napja nem találtak új fertőzöttet Horvátországban, de a karanténomat természetesen nem oldották föl és én ezt elfogadtam.

Viszont elgondolkodtam. Ha 2 utcával arrébb tudják rólam, hogy én fertőzött és fertőző is vagyok, akkor vajon hogyan működik a világ. Ha szembe sétál velem egy olasz széles gesztikulációval, akkor lehet, hogy most már nem mosolyogni fogok a cuki, eltúlzott gesztusain, a furcsa angol kiejtésén, hanem eszembe jut, hogy biztosan fertőzött. Ha szembe sétál velem egy kicsit húzottabb szemű személy, aki lehet, hogy nem is kínai, hanem japán vagy koreai, mindegy nekem, hiszen látom rajta, hogy ő a veszélyes Kínából érkezett, biztosan fertőzött.

Egy olyan világban, ahol nagyon sok mindent tettünk azért, hogy az előítéleteinket a helyére terelgessük, ahol olyan nemzetközi rendezvényeken voltam, ahol a különböző nemzetiségű személyek is jó viszonyba tudtak keveredni egymással, egy ilyen világból egyszer csak a covid által fertőzött, billogos világba kerülünk át, ahol az előítéleteké lesz a főszerep.

Mit tehetnék én azért, hogy ne így legyen?

Nem tudom, de az biztos, hogy ezt a kis covidos táblát, most, hogy lejárt a karantén, és éppen Zágráb felé autózom, még egy ideig kint hagyom.

Legyen mementó, legyen teszt arra, hogy ki mer bejönni egy olyan házba, ami egyszer karantén alatt volt?

Ki mer élni egy olyan világban, amit egyszer kanaténba zártak?

Heinbach Dárius

Vélemény, hozzászólás?