Kisgyerek mellett az ember megtanulja, hogy elharapja az önkéntelen káromkodások végét, vagy átalakítsa őket menet közben valami olyanra, ami a dühét azért csak kifejezi, ám még sincs nagy gond belőle, ha a kölök -mint minden szót, amit hall- megtanul és másnak a bölcsiben mondja vissza. Ez a készség most elég jól jött a cím megfogalmazásánál is, mert csak illik figyelni még ebben a cudar világban is, hogy az illemet betartsuk, csak nem kellene egy ilyen elit közegben nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket alkalmazni. No, pláne a címében.

Pedig azért igény az volna rá, valljuk be. Mert miféle bölcsiben használná kisfiam az Apától tanult káromkodást, ha egész nap otthon van Anyával és Apával és még a nagyszülőket is csak nagy körültekintéssel látogathatja meg? Hogy csak az előző gondolatmenetből induljak ki, bár számtalan módon tudnám megfogni mennyire eszement mód másképp élünk ma, mint 2 hónapja.

Régen, még a digitális kor berobbanása előtt nagyon szerettem olvasni, még azelőtt, hogy minden olyan nagyon felgyorsult volna körülöttünk. Minden. Talán csak azért, hogy még látványosabb legyen, amikor csikorgó kerekekkel berántotta a világ a kéziféket és karanténba parancsolta az emberiséget.

Szóval ezekben a könyvekben időnként a főhősök börtönbe kerültek. Nem szerettem az ilyen könyvek ezen szakaszait, valami borzasztóan zavart benne, szinte a bőrömön éreztem valamiféle viszketést. Nem tetszett. Éppen ezért foglalkoztatott a gondolat, mint minden olyan helyzet, amit el akarok kerülni, az ilyeneket megpróbálom agyam biztonságosan elkerített területein lefuttatni, és elemezni, hogy megtaláljam mitől rettegek ezek kapcsán, hogy olyan kis dózisban engedjem be az ilyen valóságokat, ahogy a védőoltásokban a legyengített kórokozó törzseket oltják be az emberekbe, hogy kialakulhasson ellene az immunitás. Szóval ezzel, a már kipróbált és más félelmeim ellen is alkalmazott mentális technikával próbáltam felkészülni arra, ha esetleg valaha börtönbe zárnak, hogy túléljem, egyben biztosítsam, hogy sose történjen velem ilyen. Eddig bejött, bár talán annak is köze van hozzá, hogy -más okokból kifolyólag is- igyekszem betartani a törvényeket, törvényesen ÉS főleg etikusan működni. Eddig bejött…

Most viszont olyan, mintha börtönben lennénk. Mondjuk azért nem annyira, mert nincsenek mellettem őrök, engem még az utcán se állított meg rendőr megkérdezni, hogy hova megyek, bár ilyen történetet már hallottam baráti körből. Szóval azért kimehetek kutyát sétáltatni, sőt 2 hetente meglátogatjuk szüleimet is és kb. hetente bemegyek az irodámba, igaz most üres, minden alkalmazottunk home office-ból dolgozik. De ennyi. Nem járok szórakozni, nem találkozom barátokkal, nem megyek be minden nap a munkahelyemre, nem megyek tréninget tartani, tárgyalni, nem utazom külföldre a leányvállalatainkat meglátogatni és nem találkozom külföldön élő barátaimmal se, nem váltom meg velük a világot, ahogy szoktuk.

Drasztikusan lecsökkent hát az életterem, elég hasonló ez ahhoz, amit a regényekben olvastam pórul járt főhőseim életéről.

Ideje lenne feleleveníteni, hogy annak idején milyen gondolatokat engedtem be agyam játszóterébe (agykontroll, de főleg NLP módszereket is alkalmazva), milyen megoldásaim voltak az ilyen -reméljük csak képzeletben előforduló- helyzetekre?

A legfontosabb megállapításom az volt, hogy ilyenkor szabadon fog szárnyalni a gondolatom. Hogy elmémben építgetett légvárakat végre lesz időm befejezni, sőt talán kiszínezni, kidíszíteni. Hogy ötleteket, üzleti vagy egyéb terveket tudok majd végiggondolni, amiket a rohanó életemben csak felvillanni hagytam eddig. Kipróbáltam, hogy időt szánok erre és kiváló időtöltésnek bizonyult, sokat adott, jól éreztem magam benne és eredményekre is jutottam. Viszont rendre arra jutottam, hogy ahhoz, hogy értelme legyen, látnom kell: van tovább, lesz másképp, lesz élet a bezártság után is. Nem életfogytiglanra ítéltek, csak pár hónapot, legfeljebb egy évet kaptam.

A másik döntésem az volt annak idején, hogyha egyszer börtönbe zárnak, akkor tanulni fogok. Nyelveket, orvostudományt tanulok és tanári készségemet is tovább tudom fejleszteni, önismerettel is lesz időm úgy igazán foglalkozni, bár erre amúgy is sok időt szánok. Ahogy ez eszembe jutott, el is kezdtem megvalósítani. Nyelvet még nem, de programozást tanulok, ami valójában annyit jelent, mint a számítógépek nyelvén beszélni, és a vírus alatt és után eljövő világban sokkal nagyobb szerepe van és lesz, mint eddig volt, pedig… Tanulom, hogyan lehet online oktatni, bár ezzel is másfél évtizede kezdtem el foglalkozni, de 15 év alatt nem fejlődtem benne annyit, mint most 1,5 hét alatt. Orvostudományt még nem tanultam, hacsak a koronavírusról szóló bejegyzések olvasgatása, de ki tudja, talán ennek is eljön az ideje, ha sokáig tart ez a helyzet.

Önismerettel viszont annál inkább foglalkozom. Nem csak úgy általában, hanem tranzakció analízist tanulva, Enneagram és NLP ismerteimet még inkább elmélyítve foglalkozom vele, hogyan működik az ember, hogyan működöm én magam. Erről persze sokan beszélnek, hogy ez a befelé fordulás, az önismeret időszaka, mégis azt érzem, hogyha csak én egyedül lennék magammal ezen téma kapcsán -akár egy sötétzárkában- akkor belebolondulnék. DE van segítségem, vannak társaim ezen az úton, és a tisztán online tér teremtette keretek még hatékonyabbnak bizonyulnak ezen tevékenységekre, mint a tantermi oktatás. Megvallom eléggé élvezem a fejlődésnek ezt az új módját.

Szóval nem állítom, hogy nem várom ennek a kényszer pihenőnek a végét, mert KUR… kurta farkú malacot nem vár annyira a hentes!… Ugyanakkor rátaláltam egy sor olyan dologra az életemben, ami nem csak abban segít, hogy túléljem ezt a helyzetet, de abban is, hogy sokkal több legyek, mire ez az egész véget ér és valami új-régi életet (vissza)kapunk, amiben a szabadság sokkal inkább jelen van, mint a mostani helyzetben.

Heinbach Dárius

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük